Csípőficam? Nem, dongaláb - így kezdődött

2012. tavasza. 18. várandóssági hét, a várva várt második gyermekem ultrahangja.
Az ultrahangos orvosnő tologatja az ultrahang szenzorát a hasamon, vizsgálja a pocaklakómat. A lábához téved, ahol elidőzik. Nézi, nézi, majd kijelenti:

Ez a láb valahogy nem stimmel.

Érzem, hogy elkezd vadul kalapálni a szívem. Valami baja van a gyerkőcnek??? Jesszusmária!

Dongaláb kép - az ultrahangon

Az orvosnő tovább nézi a magzatot. Megerősíti önmaga diagnózisát.

Igen, valami nem jó, ezt a lábikót nem kellene ebből a látószögből lapjával látnom.

Csípőficam? - hallom a saját rémült hangomat.

Nem, dongaláb. Valószínűleg.

Halványan feldereng, hogy hallottam már ezt a kifejezést az Interneten egy írópartneremtől, azzal a mellékhanggal, hogy a veleszületett dongalábból sok macerával jár kihozni a gyereket...

 

Mit rontottam el, hogy dongaláb lett belőle?

Az orvosnővel kicsit beszélünk a problémáról. Nagyon ideges vagyok, semmi sem tud megnyugtatni. Az sem, hogy egyébként egy kicsi, fiúknál gyakoribb "normális" vesemedence tágulaton kívül semmi más problémát nem lát a képernyőn. Az sem, hogy elmeséli, hogy neki is nagyon rossz volt, amikor a gyereke szemüveget kapott - ő is folyton azt kereste, mit rontott el anyaként. Közben megkérdezi:

Akarja tudni a nemét?

Persze.

Kisfiú.

Tudtam! Mindig is éreztem!

Az idegesség csillapítására nem marad más, mint a spirituális felfogás. Azért ilyen a picúr, mert feladatom van vele. És ha megkaptam ezt a feladatot, akkor meg is tudom oldani.

Hát fiam, jól feladtad nekem a leckét!

Hívom a páromat telefonon.